Fütyi, bűvész, káromkodás, harmadik karszalag

Hogy kerül ez a négy dolog egy címbe? Kórházi beszámoló következik a tegnapi napunkról, akit nem érdekel bele se kezdjen (azért a végén van egy "emlékoldal", scrapbook, naná :)))

Mi történt 2012. jan. 10-én a Nagy famíliánál?

Elérkezett a vegyes érzelmekkel átitatott NAGY nap. Anyát fél 5-kor kidobta az ágy, na nem mintha nem lett volna minden összekészítve...

Olit még felébresztettem 6 előtt egy pohár teára, mert 6 után már vizet sem ihatott. Képzelhetitek mennyire volt kedve teát inni hajnalban, amikor azt sem tudta, merre van arccal.
Sebaj, életre kelt, lassan hagytam ébredezni. Előzőleg minden mozzanat meg lett beszélve vele, én nem mismásolok, arcába adom az igazat, persze gyereknyelven.

No, el is indultunk hármasban (Apa is jött persze, a kocsival ment tovább dolgozni, így nem kellett otthagyni a horrordrága parkolóövezetben, mely a kórházat száz kilométeres körben körülveszi= szégyen!), hogy időbe odaérjünk. Fél nyolckor kellett jelentkezni a felvételi irodán. Negyed8 körül értünk oda, sehol senki, de az irodában már égett a villany és kedélyes csevej folyt odabenn. Gondoltam próba szerencse. Úgy kipenderítettek, mint a szél! Hogy legyek kedves és fél előtt ne zavarjam köreiket. Na jó, oké, én sem szeretek hét előtt gyereket látni az oviban, de azért még egyet sem küldtem haza...na mindegy.
Regisztráció (századik helyen, alkalommal, etc.) megtörtént, százegyedikre pedig még az osztályon is. Hamar megkaptuk az ágyat. A doki azt ígérte, ha minden rendben zajlik, 4-5 óra felé hazajöhetünk. Ági néninek hívták a nővért, aki gondoskodott Olivérről, nagyon kedves nő volt.

Levetkeztünk, várakoztunk. Fél kilenc után jöttek az orvosok vizitre. Fődoki megkérdezte : "Milyen fazon lesz? Bojtos sapka, vagy bojt nélküli?" Lányos zavaromban, nehogy valami rossz választ adjak (elképzelni nem tudtam hirtelen az összefüggést bojtos sapka és fütyi közt) gyorsan elmagyaráztam az eljárást, ahogy nekem a doki. Megmosolyogva vették tudomásul, hogy ez biza Schloffer lesz. Biztonség kedvéért utánuk szóltam, hogy el ne távolítsanak egy millimétert se! A mi dokibácsink ezt is megmosolyogta és megígérte, hogy minden megmarad. :)

A nővérek még 32 oldalnyi aláírni valót hoztak, arról, hogy a gyereket felkarszalagozhatják-e (személyiségi jogok, jézus!=ebben az esetben ne is kérdezzenek! Egy gyereket még véletlen se cseréljenek fel, mert az anyja nem adott engedélyt karszalagra!), hogy igazat beszéltem arról, hogy mikor evett/kakilt a gyerek, és nem tudok allergiáról, valamint, ha benn kell maradni éjszakára, azt lehet, de nekem ágyat nem tudnak biztosítani. Oké. Én engedtem a karszalagot: elsőt születésekor kapta (ekkor sem kérdeztek meg, hogy engedem-e), másodikat tavaly a Szt. Imrében (ekkor sem kérdeztek meg, pedig még tök külön zimmerünk is volt, amiben csak az Olivér kiskorú leledzett) és íme a harmadik. (Remélem a negyediket már csak akkor kapja, ha én már meghaltam.)

Másik nővér hozta a kúpot, amitől Olinak egy kissé el kellett volna lazulni. Khhhhmmm. Másfél órán át pörgött az ágyban, nem lehetett elterelni, lefoglalni, semmi. Folyamatosan figyeltem a szobában a hat és fél éves szobatárs reakcióit, aki ugyanígy, ugyanezt  kapott, ő nyugiban nintendozott, vagy mi a bánat az a kis kézi szgépes játék. Na, Olivér végre lefoglalta magát azzal, hogy hosszú hajú csajokat rajzolt egy füzetbe (végre!). 10.26-kor jött érte a műtős, sztem a cuccnak már híre-hamva nem volt a szervezetében (tavaly ugyanez volt, de akkor legalább télleg bebágyadt és nyugton volt a cucctól).

Elvitték. Meglepi: az a fiatal műtős srác jött érte, aki másfél éve a kezét gipszelte. (Jó érzés volt, nem mintha haverek lennénk, de az ismerős arc engem egy picit megnyugtatott) Amíg látott minket, addig nagyon hős, bátor Sir Robint játszott, a többit csak utólag tudtuk meg, miszerint olyan hisztit csapott le a műtét előtt, hogy az anesztes doktornő, aki előző nap vizsgálta, elkezdett kételkedni saját ítélőképességében, miszerint ő tegnap egészségesnek találta a gyereket, most meg full takony. Veszélybe került az altatás. Maszkkal altatták (engem is egyszer kiskoromban, na akkor én is rúgtam és haraptam, pedig amúgy békés természetű vagyok), sz@r lehetett na. 10.26-kor vitték be, a szobatársat rá néhány percre, párhuzamosan műtötték a két fiút, ugyanazzal a dologgal, két külön doki. Ennek örültem, mert arra gondoltam, legfeljebb egyszerre kicseng majd belőlük a gáz hatása és nem zavarják egymás köreit, amikor már aludni kell. A szobatárs hamarabb jött ki. Apa ekkor lesápadt és verejtékezni kezdett. Szerencsére Olit is hozták hamarosan, mielőtt még Apát fel kellett volna mosni a padlóról (én csak akkor bőgtem el magam, mikor bevitték).

Olika kinn van. Hozza a srác a kocsin, még eszméletlenül, látom megvan mindene, él is, mert reszket. Ébresztgetik az ágyon. Azon nyomban kitör a hiszti, a szemét még fel sem nyitotta. Az infúziót seperc bekötötte neki a nővér a branülbe, onnantól pedig ketten kínlódtunk vele, hogy az benn is maradjon. Ugyanis Oli Dr. Jekyll és Mr. Hyde módban üvölt, vergődik, és rúgkapál. Ketten fogtuk, előbb én a lábánál, de olyan erővel rúgott, hogy egyszerűen képtelen voltam fogni, Géza a fejénél, ő meg a mellkasánál nyomta lefele, mert egyfolytában fel akart ülni, plusz az infúziós kezét szorította. Húsz percig ment a "haza akarok menni, engedjetek el, hagyjatok békén", olyan intenzitással, hogy a szeme körül három perc alatt tele lett tűhegynyi véraláfutásokkal (nekem szülés után volt ilyenem, szóval el tudom képzelni, milyen erők tomboltak a négy éves gyerekemben). Rémisztő volt. És akkor jött a káromkodás. A fogalmazás nem ment kristálytisztán, a nyelve is akadozott, a szája sem nyílt rendesen, de addig formázta, míg ki nem mondta: "Ti vagytok a leghülyébbek!" Jól van fiam, gondoltam, legalább a fokozás és az alany-állítmány egyeztetés nyelvtani szabályait rendben betartod még félkómában is! Kicsi büszkeségérzet, és hatalmas kacagás.....egy pici lehelletnyi szusszanás a harctéren. Apával helyet cseréltünk, mert már nem bírtam a bivaly lábikókat lefogni. Jöttem mellkasra, Apa vetődött lábra. Néha megrázott a zokogás, mert nehezen viseltem ahogy szenved. Végre aztán úgy húsz perc után egy nővér hozott neki egy kis nyugtató/fájdalomcsillapítót, amit betolt a branülbe, és hamarosan konszolidálódott a helyzet. Azért JÓ nem lett, csak jobb. El lehetett engedni a gyereket, de még vagy egy órán keresztül hisztizte a magáét, hogy csuklik (zaklatott levegővétel a sok sírástól), és hogy segítsek neki levegőt venni (próbáltam rávenni, hogy ne ziháljon, hanem lassítsa le a légvételt), aztán meg azért voltam boszorka, mert nem voltam hajlandó helyette légcserélni! Ne simizzem, hagyjam békén, ne fogjam a kezét, a homlokát, ne fújjam a homlokát, hagyjam békén. Békén hagytam. Akkor egy perc múlva "mamucika segíts" volt a következő lépés....Apa végre vissza tudott menni a melóhelyre, én meg megpróbáltam nem hagyni magam manipulálni. Szegény ördögnek még vagy két és fél órán keresztül folyt az infúzió, amitől jobban ki volt akadva, mint bármitől. Főleg, amikor felöltöztettem (mert a műtőből egy szál kisgatyában jött vissza) és egy ügyes mozdulattal sikerült elérni, hogy a vére follyon visszafelé az infúzióba. Na ekkor én is megijedtem, hogy mi van. Ráadásul az infúzió csak akkor csepegett jól, ha a gyerek pont egy bizonyos szögben lógatta a kézfejét. Aha, a gyerek milimásodpercenként tette ide-oda a kezét, szóval két és fél órát lestem a sz@ros cseppeket, hogy megfelelő ütemben csepegjenek.

Végre kettő után jött a vizit, és meglesték a kukit (Oli már messziről tiltakozott), és fődoki bácsi úgy vélte "Á, ez tökéletes!". Itt nagyon örvendeztem, mert ezt kb. egy 3 mp-es kukkantásból ítélte meg. Mehetünk. Dokibácsink odasúgta, mindjárt jön, és hozza a papírt, meg a használati utasítást. Huhhh. Fél három körül már sikerült is pisilnie Olinak, amire nagyon büszke voltam, lám milyen jól működik a gyerek, hisztikriszti ellenére teszi, amit kell! (feltétele az elengedésnek, hogy a gyerek igyon, pisiljen és ne hányjon pár órán keresztül) Doki jóváhagyta a kiskacsa tartalmát, majd elvezetett beszélgetni. Szépen ellátott mindennel, mi a műtét alatt történt, aláírás, pecsét, miegyéb, mitkelltenniazújfütyivelelmondoménnéked.

Mikor ezt először mondta (még a vizsgálatok során) hogy használati útmutatást fog adni az új fütyihez, kényszerképzeteimben a fiamétól teljesen eltérő új formájú (hol szív, hol kutya formára hajtott lufira emlékeztető) kukac derengett fel. Ezzel szemben a pisilés során megbizonyosodtam: kukac a helyén, egész hasonló a régihez, csak a vége nem olyan szűk! Másik kényszerképzetemmel ellentétben nem kisebbnek, hanem nagyobbnak tűnik az eddiginél! (Csajok, készüljetek...)

Olikám meredten bámulta a kis laptopon a legújabb Barbie-s meséjét, amikor is bejött a szobába egy fiatal bűvész és megkérdezte, bűvészkedhet e a fiúknak. A nagyobbik fiúval kezdte, Oli oda sem nézett, bámulta tovább a meséjét. Végre odajött mihozzánk is a bűvész bácsi. Mondtam Olinak, nézzük meg mit tud, a mesét folytathatja később. Oli laza hisztiroham közepette közölte, hogy menjen el, nem érdekli. Olyan szinten porig alázott bűvészt még soha nem láttam, szegénykém csendesen elandalgott. Próbáltam exkuzálni Olit, de hát be kellett látnom, ez még a saját fiamtól is durva volt. Szegény felvidító bűvész bácsit alárendelni egy sz@ros mesefilmnek, amit már huszadszor néz.....

Utána már csak 500 körüli számban kellett elmondani a fiamnak, hogy ne piszkálja a branült, és igen, nemsokára kiszedi a nővérke azt is, és az már nem fog fájni, etc.

Jött még az anesztes dokinéni, elmesélte a rémálmot a műtőben, altatás előtt, és határozott hangon megfenyegette Olit (aki eddigre már megint behergelte magát vmin, és bőgött, mint záporeső), hogyha így bőg és belázasodik, akkor nem engedheti haza. Olit sajnos semmivel nem lehet befenyíteni, ezt be is bizonyította, magasabb volumére tolta magát, és folytatta a krokodilkönnyek ontását, továbbá a könyörgét, hogy vegye már ki a drnő a kezéből a branült, mert az neki nagyon fáj. (korábban a takarítónénit is megkörnyékezte ezügyben) A dokinéni mindeközben ellátott a hazaengedősjótanácsokkal, majd elmagyarázta az altatóhatásaésahisztiköztihatárvonalat, amit Olivér már jócskán átlépett, mégpedig hiszti város felé.

Na, négyet ütött már az óra, Ági néni jött és orbitális Olibőgés közepette kikapta a branült, majd imátkozott húsz percig, hogy hagyja már a sírást, mert nem fog elállni a vérzés a kezéből...


Dióhéjban ennyi. Estére (5  körül értünk haza) úgy éreztem magam, mint akit szellemileg lenulláztak. Nem ettem én sem egész nap (ettem volna ott a gyerek előtt, aki nem ehet????), inni is sutyiban ittam, hogy ne lássa, amíg neki nem szabadott. De túl vagyunk rajta. A kocsiban hazafelé azonnal el akart aludni (nem mintha nem alhatott volna egész nap bmikor, de hát ugye miért is pihenjen az ember a kórházban????), este meg nem bírt. Túl fáradt volt. Egyszer meg arra jött ki, hogy "Anya, jaaaaaj, gyere gyorsan! Liftezik a fütyim, meg nagyon fáj!" Gondolom lüktetett neki. Gyorsan jegeltünk rajta egyet majd végre 9 felé elcsitult a ded.

Hurrá, túlvagyunk a  procedúrán!!!!!!

Dokumentum jellegű scrapbook oldal, mert megígértem (csak és kizárólag ocsmány minőségű mobilfotókkal rendelkezem a jeles napról):

 

Deca desins_fresh age freebie, finecrafted:goodforwhatailsyoufreebie,

hroselli-kw:bumpbruises wa