Nem hagyott nyugodni...

...ez a vers. Annyiszor befészkelte magát a múlt héten a fejembe, a gondolataimba, hogy hihetetlen. Egyszercsak jött a semmiből és ott volt. Pedig Ady nem tartozik a kedvenc költőim közé, és ez a vers sem tartozik a kedvenceim közé, de valahogy mégis. Mert erről a versről valamiért mindig a Nagyi és a Papa jut az eszembe. Amikor scrappelni kezdtem novemberben, az első kihívás, amin részt vettem a hallottak napi kihívás volt a cewén, talán akkor már írtam a képnél, de még nem volt blogom...Nagyiék gyerekkoruktól ismerték egymást, és húsz-huszonkét évesen házasodtak össze. Karácsonykor. Papa katona volt, és akkor még hosszú évekig tartott a katonaság. Háború, éhezés, menekülés, mindenféle jutott. Anyu biztosan emlékszik az egész történetre, én csak azért írtam le, hogy számokkal támasszam alá az ő egymás iránt érzett szeretetüket: Nagyi 83 éves volt, amikor elaludt, örökre, akkor is Papával törődve...63 évet éltek le egymással békés házasságban. Bár, ha a családtagokat bárki megkérdezné, vagy ha én visszagondolok, akkor legtöbbször a Nagyikám legyintő keze és "Ehhhhh", lesajnáló hozzászólása, vagy a "Fogd be a szád, hallgass!" megjegyzései jutnak eszembe... ezek szóltak Papának :).
Nagyi gyakran házsártos volt, de világ életében betegeskedett, meggyötörte az élet, mégis 8 évet húzott végig szinte zokszó nélkül korunk rémbetegségével "karöltve" az egész testében.
Papa megvakult. Fokról fokra vesztette el a látását egy olyan ember, aki élt-halt a könyvekért, imádott olvasni, okos volt, fontos ember volt, és nem tudta megemészteni a betegségét. Az utolsó időben (három-öt évben) már a súlyos öregkori érelmeszesedés következtében nagyfokú hallucinációkat átélve és megélve élte életét, s ez a vaksággal együtt valljuk be, minden lehetett csak éppen kellemes nem. De együtt voltak az utolsó pillanatig.
Hogy lehet ennyi időt ép ésszel kibírni? Nem tudom.
A "vénülő szememmel őrizem a szemed"- na ez az a rész, ahol elcsuklik a hang, meg könnyes lesz a szem. Mert ő őrizte a kis vaksi szemével....
"Vénülő kezemmel fogom meg a kezedet"- és ő fogta, még a halála előtti napon is...
Na, egy kissé lett csak zagyva, amit most itt összeírtam, de jól esett leírni.
A fotó Nagyi 81. születésnapján készült Gárdonyban.
A kis fotó, ami a keretben van, nem ők, csak egy netes fotó, de jól felerősíti azt, amit ők egymás iránt éreztek, sztem. Ha tehették volna, biztosan így sétálgattak volna kézen fogva, és remélem, hogy odafönn ez megadatott nekik!
Köszönöm, hogy elolvastad...

Felhasználtam köszönettel: Beszteri keretét, Sue Cummings mask_week7/52 Insp./2011, és Krisssz angyalpapírját.